Bones-Entailment /Nehéz kezdet/-8

Miután Hodgins elment,Temperance egyedül maradt a gondolataival.Az ágyon ült és elmélkedett Jack mondatain."A többin túllépünk.Úgy,ahogy a sírásót is elfelejtettük"-visszhangzott a fejében újra és újra."Igen.Ez a racionális gondolkodás.Soha nem felejtünk el semmit,de minden emléket el lehet nyomni.Hiszen ebben már szinte profi vagyok,akkor most is menni fog.Booth-nak nem okozhatok még több gondot.Talán elsőre még nem leszek majd a régi,de 2 hónap múlva újra dolgozni fogok!"-amit eldöntött magában,azt be is akarta tartani.Ha törik,ha szakad,még ha csak a felszínen is,de rendbe kell hoznia az életét!Legyen minden újra a régi!Gondolatait kopogás zavarta össze.Felpillantott és egy ismerős kisgyerek szaladt felé.

-Bones néni!Már úgy hiányoztál!-ölelte meg a fiú Tempi-t,mit sem törődve az előbb elhangzott "verés" dologgal

-Parker!Mondtam már,hogy ne szólítsd így!-mordult fel az anyja a szoba másik végéből

-Nem..Semmi baj!-védte meg a lelkes srácot Brenn.Próbált egy halvány mosolyt megejteni,de érezte,hogy ez nem nagyon sikerült

-Úgy örülök,hogy itt vagy!-örvendezett-Képzeld!Színházi előadás volt az iskolában és én is felléptem!-egy kicsit hallgatott,várta,hogy Bones vajon mit felel erre,de ő csak annyit tudott kinyögni:

-Ügyes vagy!-mire Parker folytatta

-Meg akartalak hívni,de nem voltál itt..Viszont most is megmutathatom!-a kissrác olyan lelkes volt,hogy ez még Temperance sérült lelkét is mosolyra bírta.Most már látni lehetett a feloszló köd mögött a virágoktól színes teret.Parker bemutatta a szereplőjét,majd eljátszotta az ő részét a darabban.Brennan már nem csak mosolygott,hanem nevetett is..Mikre nem képes egy kisgyerek!A ködöt napsütés és madarak csiripelése váltotta fel,ahogy az éjszakát a nappal.Most minden olyan csodás volt Temperance számára,mintha az elmúlt napok rossz emlékei már évekkel ezelőtt történtek volna.Érezte,hogy mire képes a szeretet..Hogy megváltoztatja az embert!Minden fájdalom,amit eddig a szívében hordozott,most háttérbe szorult.A helyét átvette a felszabadult öröm.Parker az évek során annyira a szívéhez nőtt,mintha a sajátja lenne.Főleg,mióta kiderült,hogy talán soha többé nem lesz gyereke.Erre a gondolatra kicsit elszomorodott,de a fiú ezt észrevette és nem hagyta,hogy pillanatra is bánat üljön szeretett "pótanyukája" arcára.Újra és újra megnevettette.Mindössze fél órát voltak összezárva,de mintha Tempi-t kicserélték volna...Viszont a zár kattant,az ajtó pedig kinyílt,ezzel elűzve a boldog perceket.Brenn arcáról lehagyott a mosoly.Túl hirtelen huppant le a valóságba,talán egy kicsit még fájt is neki.

-Sziasztok!-üdvözölte őket ismét Booth-Most már ideje menni!Még anyu is szeretne bejönni!-indult fia felé

-Azért még eljöhetek ugye?-kérdezte reménykedve,hogy a válasz igen lesz

-Persze!Na de most már köszönj el!-noszogatta lágyan a fiút,aki odalépett és szorosan átölelte Brennan-t.Egy akaratlanul kiszökött mosoly jelent meg a lány arcán,de amint elengedte Parker-t,a mosoly is vele ment

-Holnap is eljövök hozzád és akkor elhozom a rajzomat is,amit neked csináltam!-mondta továbbra is hatalmas lelkesedéssel.Még egy gyors búcsúzás,aztán Rebeka lépett fia helyére.Ez már kevésbé tetszett Brennan-nek,mivel tudta,hogy miről lesz szó.Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez az egész látogatósdi.Az egyedüli,akivel felhőtlenül érezte magát,az Parker volt.Fogalma sem vol,hogy miért,de nem is nagyon érdekelte.Jó volt és kész!Rebeka halk léptekkel közeledett az ágy felé,majd mikor odaért,leült és szánakozó pillantást vetett a mellette ülő lány felé."Hát ez remek!Már megint ez a nézés!Csak ne szólalj meg!Kérlek ne beszélj!"_A kívánsága sajnos nem teljesült..

-Hogy vagy?-kérdezte még mindig azzal a sajnálkozó szemmel

-Élek-válaszolta a már említett szót ismét.Nem is mondhatott mást,hiszen jól nem volt,azt pedig nem mondhatta,hogy rosszul van.Nem szerette sajnáltatni magát.Így sokkal eredetibb volt.Végülis nem hazudott.

***

Közben kint zajlott az élet.Booth az ölébe vette Parkert és úgy dicsérte

-Szép volt!Te voltál az első,aki megnevettette Bones-t!

-Ügyes vagy!-kontrázott rá Angela,aki épp akkor készült menni,mikor meghallotta a bentről kiszűrődő nevetést.Azonnal visszafordult és leült,várva,hogy mi sül ki ebből.Mikor Seeley ajtót nyitott,látta brátnője mosolyra húzódó száját és már nem érezte azt a nyomasztó feszültséget és szomorúságot,ami a légkörben terjengett.Minden egy csapásra tűnt el.

***

A hálóban viszont ahogy eltűnt a köd,úgy is tért vissza,amint Rebeka beszélni kezdett.Újra előtörtek az emlékek és Temperance inkább bújt volna a takaró alá,hogy sírhasson,mint hogy itt hallgassa a szentbeszédet.Igazából a szavak úgy hagyták el a fejét,mint egy lyukas zsákot a mák.Egyik fülén be,a másikon ki.Nem Rebeka-val és annak beszédével volt elfoglalva.Sokkal jobban foglalkoztatta,hogy hogyan is vágjon bele a felejtésbe.

-Szükséged van egy pszichológusra!Hidd el sokat fog segíteni!-eszmélt fel a legrosszabb pillanatban.Heves tiltakozásba kezdett

-Nem!-válaszolta egyszerűen-Nem megyek el senkihez!Nincs rájuk szükségem és rátok se!-emelte fel a hangját a lány,majd felpattant az ágyról-Úgy csináltok,mintha érdekelne,hogy mit gondolok,hogy mi is történt velem,szánakozó tekintettel néztek rám,pedig ha ismernétek,akkor tudnátok,hogy nem erre van szükségem!Mikor azt mondam Booth-nak,hogy hívjon át titeket,arra godoltam,hogy majd elfelejtem,ami történt,még ha csak egy kis időre is,de nem hagyjátok!Nem kell pszichológus és ti sem!Menj el!-kiabálta hatalmas könnyáradat közepette.Talán kicsit túlreagálta a dolgot,de ez már nem számít

-Én..Mi nem akarunk rosszat!Segítségre van szükséged!..

-Nem nincs!Mielőtt megismertelek titeket magamra voltam utalva és megoldottam minden felmerülő problémát,most sem lesz ez másként!-vágott az aggódó nő szavába-Most menj el!-túl sok volt egyszerre ez a sok szánakozás és sajnálat.Persze Booth..Ő más!De a többieknek nem sajnálni kéne,hanem segíteni neki!Még Hodgins szemében is csak a sajnálat tükröződött,semmi más!Nem bírná ki,ha hetekig ezt kéne látnia és éreznie!Elég,ha magában dúl,de ha még a barátaival is szomorúnak kell lennie,akkor nem fogja túlélni..Így is hatalmas nyomás szorítja a tokát minden percben.Nagy erő kell hozzá,hogy ne sírjon egész nap..

***

Rebeka kiment a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.Nem épp így képzelte a beszélgetésüket Temperance-cel.Azt remélte,a lány majd megtörik és megérti,hogy itt mindenki csak jót akar neki,mikor a pszichológusról beszél,de tévedett és Brennan ennek a tévedésnek elég nagy hangot is adott.Mikor Rebeka kilépett,sorba rohamozták meg a kérdésekkel,mint hogy : Mi történt?Mit csináltál?Mitől borult ki?Mi volt ez?

Az egyetlen,aki szó nélkül hagyta az egészet,az Booth volt.Nem érdekelte,hogy hogyan és miként történtek a dolgok,csak az,hogy Temperance hogy van.Így reagált volna a pszichológusra?Vagy mi történt?Valószínű,hogy sok volt neki egyszerre ez az egész.Seeley tudta,hogy ez lesz,de mivel Tempi ezt akarta,így beleegyezett.Már bánta.Kezdte úgy érezni,hogy rosszul tette,hogy engedett neki.

-Minden oké?-ült le a lány mellé az ágyra.Brennan a kérdésre válaszként csak megrázta a fejét.Cseppet sem volt jól.Végre beszélt,de ez csak rontott az állapotán,legalábbis ebben a pillanatban úgy érezte-Semmi baj!-ölelte magához zokogó barátnőjét-Nyugodj meg!-súgta a fülébe,de nem ért el vele nagy hatást.Elérkezett a pillanat,amit senki sem várt.booth-nak komoly döntést kellett hoznia és bár tudta,hogy igaza van,mégis félt,hogy ezzel talán elveszíti Bones-t.Hiszen olyan makacs!De így kell lennie..

-FOLYTATJUK-

Nos ismét megérkeztem egy új résszel!Remélem ehhez is kapok jó sok komit!Szerintem még lesz benn egy-két bonyodalom,de ígérem hamarosan jóra fordul a helyzet!(Csak győzzétek kivárni..;)